A kiscsaládok vége

A szakértő az anyák és az apák életkörülményeit vizsgálja. Ennek alapján megkérdőjelez egy stabil életmodellt, a kiscsaládot. Beszélgetés mítoszokról és hamis elvárásokról.

Újságíró: Manapság a családok többféle formáját ismerjük: szivárványcsalád, patchworkcsalád, egyszülős család és így tovább. Valóban a kiscsalád formációját lehet kritizálni?

Igen, jobban, mint valaha. A szivárványcsalád az „apa–apa–gyerek” vagy „anya–anya–gyerek”. A patchworkcsalád pedig „anya–új partner–gyerek” vagy „apa–új partner–gyerek”. Valóban új csak az, hogy az előző kapcsolatból levő gyerekeket integrálják. Ha boldogan élnek, akkor a másik szülőtárssal is van kapcsolat. Egyébként ez a családtípus belefér a kiscsalád formációba. És az egyedül nevelő szülők témájához csak ennyit fűzök: Ha egy felnőtt férfi vagy nő, többnyire a nő, vagyis az anya, vállára egymagában nehezedik a gyereknevelés felelőssége, az katasztrófa. Ez senkinek sem való.

Németországban több millió felnőtt nevel egyedül gyereket, és köztük sokan egész jól megbirkóznak a feladattal.

Igen sokan vannak ilyenek, de ők kialakítanak egy jól működő hálózatot, bevonva a másik szülőt, a nagyszülőket, szomszédokat, barátokat. Egyedül nem megy, és önmagában két embernek is nehéz. Nagyobb családban kell gondolkoznunk.

A nagycsalád a megoldás?

Ha ezt úgy értené, hogy több gyereket kell vállalni, a válaszom: Nem, az embereknek annyi gyerekük legyen, amennyire kedvük van, ami nyugodtan lehet nulla vagy öt. A kiscsaládra vonatkozó kritikám a felnőttek számára vonatkozik, nem a gyerekekére. Ha több generációra gondol, akik felelősséget vállalnak a nevelésért, akkor közelebb vagyunk. De ez semmiképpen sem jelenthet egy újféle kényszert.

És akkor mit tanácsol e helyett?

Sokféle alternatív családformáció létezik. Csak a nyugati társadalmakban képzelik egyeduralkodónak a „apa, anya, gyerek”-modellt. Ismeri ezt az afrikai mondást: „egy falura van szükség ahhoz, hogy fölneveljünk egy gyereket”? De ez csak egy mondás, ez sehol sem valósul meg. Az anyai ágon való leszármazást tartjuk ideálisnak, például Burkina Fasóban ez a szokás. Ott a család összes nőtagja felelősséget vállal a gyerekekért. Nem lényeges, hogy ki a tényleges anya, a nagynéni szó egyáltalán nem létezik. Az anya fiútestvére játssza az apa szerepét. Ez épp az ellenlábasa a Németországban uralkodó agyrémnek, miszerint a gyereket világra hozó asszonyra hárul a gyerek nevelésének teljes felelőssége.

Vannak konkrét javaslatai? Legtöbbünk kiscsaládban nőtt fel, vagy valami hasonló struktúrájú családban. Nem dobhatunk mindent félre, hogy nekilássunk anyai ágon való leszármazáson alapuló családklánt létesíteni.

De megtehetjük, hogy „félredobjuk az addigi hitünket”. Sok anya úgy reméli, hogy lesz neki partnere, és gyerekei, és aztán csalódik, amikor ez nem így teljesül. Tényleges támogatást kap viszont – egyébiránt a nyugati társadalmakban is – a saját anyjától, a nőtestvéreitől és a barátnőitől. A gyerekek számára ezek a személyek biztos támaszt jelentenek, akiket így kellene mindenkinek értékelni. De sajnos a környezet sokszor lekicsinylően kezeli ezeket a nőket, egyszerűen helyettesítőknek tekintik őket, akik a munkájával nagyon elfoglalt vagy egyáltalán nem jelenlevő apát helyettesítik. Az én véleményem, hogy ezek a kapcsolatok jelentik magát a családot.

Miért véli úgy, hogy a nálunk szokásos kiscsaládok nem működnek igazán?

Az a probléma, hogy a boldogságelvárásunkat teljesen ehhez a életmodellhez kötjük. A partner és a gyerekek tehetnek minket boldoggá, az otthon pedig vágyaink beteljesülésének a helye, ahol mindennek rendben kell lennie. Ez olyan túlzott követelmény, hogy nem működhet. A család teheti az embert boldoggá, de nem teszi.

Miért nem?

A családdefiníciónk túl szűkre szabott. Apa, anya, gyerekek – ez túl kevés személy ahhoz, hogy az összes felmerülő elvárást teljesítsék. Ehhez jön még a kiscsalád esetében két dolog, amelyek azonban nem igazán kötődnek a kiscsaládhoz. Ezek a romantikus szerelem és a gyerekek biztonságos felnevelése.

A kiscsalád elképzelés azon bukik meg, hogy az egész életen át tartó szerelem ritka?

Igen, egyebek közt. Társadalmunkban a monogám párkapcsolat elvárása mindenekfölött áll. De az élet nem ezt igazolja. Minden második házasság válással végződik, és ugyanez van a házasságkötés nélküli párkapcsolatokkal. Ahelyett, hogy ezt felismerve másféle családtípusokkal foglalkoznánk, néhány sikeres párról beszélünk. Pedig a mi gazdasági rendszerünkben stabil párkapcsolatok alig lehetségesek.

Akkor próbálja megvilágítani, mi történik a kapitalizmusban a szerelemmel?

A gazdasági rendszerünk és a családról való elképzelésünk egyáltalán nincs összhangban egymással. A munka világában a konkurencia, az ár-haszon-logika és a profitmaximalizás uralkodik. A családban viszont az érzelmi támogatás és az empátia a fontos. A család és a munka világának együttkezelése olyan feladat, mint a kör négyszögesítése. Minden, ami az egyik rendszerben lényeges, a másikban kudarchoz vezet.

A legtöbb szülő naponta mindkét világban részt vesz. És úgy tűnik, hogy ez valamennyire működik.

Na de, mi jár ezzel? Nem véletlen, hogy a két területre vonatkozó összeegyeztetési viták folynak. De ezek a viták sehova nem vezetnek, mivel az alapkérdést senki nem érinti. Ehelyett a szülők – különösen az anyák – tanácsokat kapnak arra, hogy miképpen tudnák összeegyeztetni a családot a hivatással, a politikusok néhány óvodát létesítenek, és a vállalatok engedélyeznek valamennyi otthoni munkát. És ha mégis megmaradnak a családban a problémák, akkor mi van? Tény, hogy sok ember szenved a kiscsaládokban.

És a gyerekek? Még mindig az a vélemény általános, hogy a gyerekeknek az a jó, ha teljes családban nőnek fel.

De jól működő, teljes kiscsalád alig létezik. Ez csak egy mítosz. A valóság: különélések és válások. Egyre több anya neveli egyedül a gyerekét, és egyre több az elégedetlen apa, meg az ereje fogytán levő szülő. Nem gyakoriak a harmonikus családok. Nők és gyerekek elleni erőszak legnagyobb részt szűk családi környezetben történik. Ez is azt igazolja, hogy a kiscsaládok lesüllyedőben vannak.

Honnan jön az elképzelés, hogy a házasság és a család boldoggá tesz?

Jó kérdés. Igazán sosem hitték ezt. Maguknak a rómaiaknak, akik 2000 évvel ezelőtt a házasság intézményét kitalálták, sem voltak illúzióik. Egészen nyíltan beszéltek arról, hogy sok bosszúság forrása lehet az érintettek számára. A házasság a férfiak számára lehetőséget adott arra, hogy meghatározzák, mely gyerekek lesznek az utódai. Az évszázadok folyamán sokat változott a házasság szükségességének igazolása. Az egyház még hozzátette a saját szexuális erkölcsi elveit és a házasság felbonthatatlanságának tanát. Manapság a házasság alapelvét az egész életen át tartó romantikus szerelem elképzelése adja. A kétgyerekes család gondolata sem onnan jön, hogy az érintettek számára ez a legjobb, hanem abból, hogy egy népesség fennmaradásához elegendőnek látszik az, ha a nők többsége  két gyereket hoz a világra. Hát igen, a boldogsággal kezdjük, és a népességpolitikánál lyukadunk ki. Úgy hisszük, hogy a család egyéni, intim téma. Pedig egyáltalán nem az. Magas politika.